Gyémántdiploma

Ujságh Tibor, Sárbogárd 1956-os nemzetőrparancsnoka június 2-án vette át    gyémántdiplomáját a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Romhányi György-aulájában rendezett ünnepségen.Ujságh Tibor 60 évvel ezelőtt, 1952-ben végezte el Pécsett a tanárképző főiskolát,s lett magyar–történelem szakos tanár.E jeles alkalomból az egyetem rektora, dr. Bódis József köszöntötte õt. Az akkor végzettek közül már csak öten élnek,s az is csoda, hogy az élet kemény megpróbáltatásai ellenére Ujságh Tibor életben maradt.Az 1956-os forradalom utáni oroszországi deportálás, majd a börtön és a verőlegények kínzása mellett csak a jó szerencse,kitűnõ szervezete és erős hite,lelkiereje segítette, hogy túlélje a nehéz időket.Csak a véletlen mentette meg attól,hogy õ ne kerüljön sok társához hasonlóan a halálsorra,s onnan az akasztófára. Kádár pribékjei 1957-ben könnyen osztották a halálos ítéleteket.A szerencséjét egy emberséges bírónak,dr.Tóth Istvánnak köszönhette, aki a verdiktek ellenére nem osztott halálos ítéletet a többszörösen megkínzott, volt nemzetőrparancsnokra. Az ítéletnél a bíró joggal hivatkozhatott arra, hogy Sárbogárdon semmilyen erőszakos cselekmény nem történt Ujságh Tibor parancsnoksága alatt.Anemzetőrség Sárbogárdon a rend és közbiztonság megőrzésében eredményesen működött.Nemzetőr-parancsnokként hatalmával nem élt vissza, mindig emberséges volt.

 

 

 

 

 

 

Mély megrendüléssel tudatjuk,hogy

Ujságh Tibor

ötvenhatos elítélt,a Nagy Imre Társaság tiszteletbeli elnökségi tagja,a NIT Somogy Megyei Szervezetének megalapítója,a Nagy Immre Érdemrend és a Szabadságért Kaposvár Emlékérem kitüntettje életének 86. esztendejében,2014.november 17-én elhunyt Osztopánban.


85.születésnapi köszöntés képekben

NIT köszöntése

Polgárőr Egyesület köszöntése


Öt kötél lógott ki a forradalmár vádiratából

Azon kevesek közé tartozik, akik teljes joggal viselik a lyukas zászlós ötvenhatos jelvényt: az egykori darvaspusztai, majd osztopáni tanár a sárbogárdi nemzetőrök parancsnokaként vett részt a forradalomban.

– Elég nagy váltás sportköri elnökből.
– Az igazi titulusom járási tanácsi népművelési vezető volt – feleli Ujságh Tibor. – Csak éppen elvállaltam még egy csomó feladatot, ugyanis komolyan vettem, amit a tanárrá avatásunkkor mondtak: legyünk gazdái és kovászai a településnek, ahová kerülünk.
– A kovász bejött, jó mélyen bele is süllyedt...
– Pedig eleinte észre sem vettem, mi történik az országban. Sárbogárdra a forradalom híre először egy ukáz formájában érkezett meg október 23-án reggel, le kell állítani minden rendezvényt. Elkezdtem telefonálgatni, a tekerős telefonnal ráment a napom. Mivel dologtalanná váltam, másnaptól csak kártyázgattunk, így huszonhetedikén is. Egyszer csak fegyverropogásra lettem figyelmes.

– A híres sárbogárdi pártházi csata.
– Melyben a harmadtitkár lábon lőtte magát... Amúgy utóbb az volt a szerencsém, hogy akkor nem voltam akcióközelben. Mire kiértem, már hatalmas tömeg hömpölygött a főtéren, a pártházban pedig mindent szétdobáltak. Ott tudtam meg, mi is zajlik éppen Pesten. S erről eszembe jutott, meg kell akadályozni, hogy nálunk is tragédia történjen. Felvetettem, alakítsunk polgárőrséget.
– Nemzetőrséget.
– Az már a második ötlet volt. S mivel az idea tőlem származott, szóltak, írjam össze, ki hajlandó csatlakozni. Estére kilencvenhatan voltunk.
– És gyüttmentként megválasztották parancsnoknak.
– Rajtam maradt az irányítás, elfogadtak vezetőnek. Hatfős járőrcsoportokat alakítottam ki, két-két civil, rendőr és katona, a főnök előbbiek közül került ki. S készíttettem mindenkinek karszalagot. Nem is történt semmi a faluban.
– November négyig...
– Hajnali fél négykor már a KGB foglya voltam... Előző este ruszki harckocsik jöttek, de nem az amúgy ott állomásozó két ezredből, hanem idegenek, Joszif Sztálinok, ahogy akkor nevezték őket. És le volt csukva a forgótornyuk, amire korábban sohasem volt példa. Megálltak a főtéren, s kiabáltak: Jöjjön ki a parancsnok! Kimentem, mondtam: Druzsbá! (Barátság – a szerző). De már vittek is a járási pártbizottságra. Onnan pedig a kapitányság fogdájába, majd egy teherautó hasaltatva a tolnatamási katonai börtönbe.
– Mivel vádolták?
– Ekkor még nem derült ki. Csak megint feldobtak egy teherautóra, s 23 óra alatt kivittek Ungvárra. Ott kerültem össze jónéhány somogyi forradalmárral. Ott ért a karácsony, aztán visszavittek Budára a Fő utcai bíróságra.
– Jól megkocsikáztatták...
– És még nincs vége. Másnap már Fehérváron voltam a Szabó-palotában, mely a forradalom előtt az ÁVH megyei központja volt. Ott tartottak január közepéig, aztán hazamehetem a szüleimhez Abára.

– És azt hitte, megúszta ennyivel...
– Főként, hogy apám mutatott egy kazal Népakaratot (a Népszava akkori neve rövid időre – a szerző). Amiben az amnesztiáról írtak, meg hogy senkinek sem lesz bántódása. Ehhez képest három nap múlva gépfegyveres pufajkások jelentek meg a háznál, anyám el is ájult. S bevittek Sárbogárdra, ahol huszonkettőnket zártak össze egy konyha méretű helyiségben. Guggolva aludtunk... Aztán két hónap múlva Kistarcsára kerültem, majd újabb két hónap múltán Fehérvárra, megint csak a Szabó-palotába.
– És megint elengedték?
– Majdnem ott maradtam örökre... Isteni csoda, hogy beszélgethetünk, ha nem öröklöm a nagyszüleim szívósságát...
– Megverték?
– Nyolc részeg karhatalmista tiszt szórakozásból vert és rugdalt. Egy idő után szájzárat kaptam, beszélni sem tudtam, de nem is érdekelte őket, nem vallomást akartak, csak élvezkedtek. A vádirat enélkül is elkészült, egy hat plusz kételemis ügyész írta. Az ügyvédem, aki a család barátja volt, csak annyit mondott, amikor elolvasta: Gyerek, tudom, nem vagy szívbajos, de ebből öt kötél lóg ki...

– Szerencsére nem így történt.
– Tóth István bírónak köszönhetően. Nagyon emberséges volt, három évre ítélt, majd a tárgyalás után odament anyámhoz, s csak annyit mondott neki: élete legkeservesebb ítéletét hozta meg...
– Bátor ember!
– Nagyon ráfázhatott volna! Aztán másodfokon éppen annyira ítéltek, mint amennyit addig letöltöttem, így 58 áprilisában szabadultam.
– S eljött Somogyba.
– Előbb a seregélyesi diákkonyhán dolgoztam, aztán az Erdei termék Vállalatnál lettem művezető, papíron. Amúgy például nádat arattam szerte a Dunántúlon. Akkor költöztünk Somogyacsára, s itt ért egy telefon, menjek be Kaposvárra a pártbizottságra. Kiderült, a darvaspusztai tanárpárost elhelyezték máshová, kellett valaki, s az acsai tanácselnök beajánlott. Persze rábólintottam.
– Pedig nyolc osztály összevonva nem kis feladat.
– Ezt akkor „elfelejtették” közölni... Nem is volt egyszerű, de rettenetesen szerettek.
– Mégis otthagyta őket.
– Tizennégy év után a család, elsősorban a gyerekek miatt váltani akartam. Nem tetszett, hogy ingázniuk kell a középiskolába. Mivel addigra szakmailag jó nevem lett, több helyet is ajánlottak, végül Osztopán mellett döntöttem, mivel ott lakást is kaptunk. Itt is éppen tizennégy esztendőt tanítottam, majd nyugdíjba mentem.
– Mint pedagógus. Viszont belevettette magát a közéletbe.
– A rendszerváltás után úgy éreztem, képviselni kell az ötvenhatosokat. A megyében megalapítottam a Nagy Imre Társaságot, s tagja lettem majd egy tucat fogolyszervezetnek. Mert alakultak szép számmal. Ötvenhatosból csak Somogyban három létezik, mert mindenki valami tisztségre pályázik. Békeidőben mindenki parancsnok akar lenni. Ötvenhatban bezzeg kevesebben voltunk...

Forrás(sonline)


 

 

2009. október. 23.

A Magyar Köztársaság elnöke, Sólyom László idén öt személynek adományozott Nagy Imre Érdemrendet, közülük egy Fejér megyében vállalt 1956-ban szerepet a forradalom idején. A kitüntetett Ujságh Tibor nyugalmazott tanár Sárbogárd és a sárbogárdi járás nemzetőrparancsnoki tisztét töltötte be.